Sisu

A Sisu egy őserő, egy dacos túlélési ösztön, egyfajta akaratosság, élni akarás, lefordítani nem lehet, csupán egy tény, ami minden finn emberben megvan. Őseik idejöttek, feltörték a fagyos földeket, falvakat, városokat alapítottak, meleget és életet hoztak erre a kietlen vidékre. És ők ezt tudják, tisztában vannak vele és gondolom valamilyen szinten büszkék rá. Beszélni amúgy sem beszélnek, bennük ragadt, hogy ezen a vidéken a beszéd nem visz előre. Persze ez a mese része, ami a romantikus, hőseposz-kedvelő személyiségemet nagyon megfogta, tetszik, hogy van ilyen nép, aki még a huszonennedik században is számon tartja ezt és amennyit tudok eddig a finnekről, az alapján viszonylag komolyan is gondolja. Vagy legalábbis együtt él a gondolattal. Persze lehet vinni Sisu-t cukorka formában másoknak is :) Hogy honnan tudom mindezt és miért ezzel kezdtem, az a továbbiakban kiderül.

Tehát ott tartottam, hogy egy délután Alexszal tervezgettük a vasárnapi túrázást. Szerencsére az idő is jó maradt, -10 fok körül volt és hét ágra sütött a nap, így vasárnap reggel 11 körül kimozdultunk a Blokkból. Utunk a szokásos módon kezdődött, le a tópartra, el a kisebb fahídig, amit már láthattatok képeken és innen tovább a tóparton. Láttam végre egy lékhorgászt is, ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy minden finn alanyi joga, hogy egy cajggal lékhorgásszon. Igazából egy kitaposott ösvényről van szó, amit a keményebb tamperei kutyasétáltatók és mozogni vágyók használnak a tó körül és kb. párhuzamosan fut vele egy sífutó út. Még rögtön az út elején láttunk egy aranyos mókust, ami szemmel láthatólag nem stresszelt különösebben tőlünk, inkább a madáretető tartalmával volt elfoglalva, így meglehetősen közelről le tudtam fotózni. A tóparti út szépen ki volt építve, teljesen vadasparkos módon. A tó végéhez érve egy szinte járatlan ösvény felé indultunk, azonban Alex egy idő után megelégelte a fagyott mocsaras részen állandóan beszakadó jeget és kb. dél körül visszafordult. Mivel én nem bírtam magammal, kilométerhiányom volt és örültem, hogy fenn van a nap, így csapattam tovább a következő, még nagyobb tóhoz, amiről eddig nem is tudtam. Sajnos a partján végig weekend házak voltak, magánterületet meg nem akartam sérteni, így kb. f2 fele visszafordultam, hogy visszaérjek még sötétedés előtt. Persze a visszafordulást nem nyílegyenesen kell érteni, mert egy normális ember sosem megy vissza ugyanott, ahol jött, így bevetettem magam az erdőbe és a tájékozódóképességemre bíztam magam. Így utólag mondhatom, hogy gyakoroltam kicsit a Sisu-t, ami amúgy is nagyon vonzó a természetemnek. Errefelé már nem voltak kijárt ösvények, így csak csatangoltam az erdőben, megtaláltam a patakot, ami a nálunk lévő tótól jön, így amellett haladtam kicsit és fotózgattam.
Intermezzo: persze hiába koncentráltam egész nap arra, hogy 5-kor van mosási időpontom, most szólt Alex, hogy figyelj már, nem kéne fél órája mosnod? A válasz de, így lerohantam papucsban a fél méter havon át a mosodába, ezt nem ajánlom senkinek, mert elég jó öngyilkossági kísérlet :)
Szóval a visszaút jó volt, magányban és csendben, sok szépet látva. Hazafelé még átgyalogoltam a Mikontaló melleti tó jegén, végre. A Nap annyira alacsonyan járt egész nap, hogy szinte elképzelhetetlen, a fák fölé gyakorlatilag egyszer sem emelkedett teljes koronggal. Azért fél 3 körül érezhetően lehűlt a levegő vagy csak elfogyott belőlem az üzemanyag. Még a poén kedvéért felszaladtam itt a Telep melletti kilátóra, ahol pont összefutottam Andrással és a csoportjával, de nem vártam meg őket, mert már eléggé át voltam fagyva. Este még akartam egyet szaunázni, de hiába vártam rá, 8-ig nem nyitották ki, pedig elvileg 6-kor nyit. Addig felugrottam Anához Alexszal és dumáltunk egyet.

Lékhorgász

Kép alapján is puhának tűnik, hát még nyárson milyen jó lehet :)

Kis egoizmus

Patakocska, csobogócska

Hétfőn 12-től volt egy menedzsment órám, ami azzal kezdődött, hogy a csóka az egész csoport (kb. 80 ember) nevét felolvasta egyenként. Két-három nevet nem tudott kimondani, ebből az egyik iráni volt a másik meg az enyém :) arra rájött, hogy magyar vagyok és elkezdett beszélni a közös eredetről, de aztán megbeszéltük, hogy abszolút nem értjük egymás nyelvét és ezzel ki is egyeztünk. Amúgy az óra elég mesedélután volt, de a diák meg a felépítés elég korrekt volt és nem aludtam el rajta, nem úgy mint anno a Menedzsment és Vállalatgazdaságtanon vagy mi a halálon otthon :) Persze lehet, hogy ha magyarul lett volna elalszom. Volt kaja végre Ivyval, régen láttuk, nemsokára hazautazik Kínába egy hónapra és mivel eddig nem csinált semmit, a tanárai rázúdíottak mindent.

Az óra után jött az ötlet, hogy Andrással már beszéltünk arról egyszer, hogy nincs is olyan messze az IKEA tőlünk, keresztül a tavon meg az erdőn és mivel Anának lámpa, Andrásnak merítőkanál kell (megaspoon or superspoon :):), nem tudtuk angolul a megfelelő szót), így gondoltuk itt az ideje egy kis sétának. A tópartig simán eljutottunk, ám amikor nekiindultam a jégnek, remélve, hogy a tegnapi tapasztalatok alapján simán átgyalogolunk a tavon (itt kb. 20 méterről volt szó), elbizonytalanodtunk, mert bizony jött fel a víz a jégen át. Fura nagyon, recsegni nem recseg, ugrálni tudok rajta, nem remeg, de mégis vizes a jég teteje, annak ellenére, hogy -10 volt. Így végül megkerültük a tavat és pár vargabetűvel az egy órás buszút helyett 2 óra séta után, pont sötétedésre érkeztünk egy giga IKEÁba. Ana még sosem látott IKEÁt, és mivel lány, meg voltam győződve arról, hogy nagyon fog tetszeni neki, de nagyon célirányosan nem hagyta elragadtatni magát, pedig András egy teljes sight-seeing tourt rendezett neki. Ő csak egy lámpát akart. Miután megvoltunk a Superspoonnal és az asztali lámpával, valamint magamban örömmel konstatáltam, hogy az asztali lámpámmal kb. 20 eurót spóroltam, már majdnem elcsábultunk egy fél euros fagyira, amikor indult a busz hazafelé. Gyorsan feltankoltunk még IKEAs ceruzával meg pár mérőszalaggal, biztos-ami-biztos ill. jóleszezmégvalamire alapon, majd hazazötyögtünk. Illetve a a hazatúrtunk talán jobb kifejezés, mert eléggé rallycrossra vette a buszsofőr. Ez a buszvonal pedig áthaladt egy elég vagyonosnak tűnő kertvárosi részen, ahol budai kölykökhöz hasonló tinik szálltak fel, így megállapíthatjuk, hogy Hervanta itt tényleg valaha a gettó lehetett :) Ana az egész utat nyikkanás nélkül végigtolta, pedig szerintem mindannyiunk eléggé elfáradt, úgyhogy benne valamilyen módon megvan ez a Sisu dolog vagy legalábbis a mexikói megfelelője.

Fekete - a vasárnapi barangolásom
Kék - a tervezett út az IKEA-ba
Piros - a megvalósult út az IKEA-ba

Befejezésül, hogy honnan ez a Sisu, pár szóban a mai napról. Finn órám volt, az első és igen, még pont befértem a csoportba (Andrással és Alexszal az utolsó 3 helyen), mert 5-6 ember nem jelent meg az első órán. Rögtön az elején levontuk a következtetést, hogy a nyelvtanárok minden országban ugyanolyanok, gyanúsan sokat vigyorognak, iszonyatosan energikusak és elsőre mindig kedvesnek tűnnek, még akkor is, amikor közlik a szerencsétlen 10 emberrel, hogy bocs, de itt nincs hely, viszont valószínűleg indítunk még egy csoportot. Az órán pár alap dolog volt meg a finn ábécé, ami hála a jó égnek nekünk nem bonyolult, míg mindenki az 'Ö' kimondásával szenvedett, addig én elégedetten konstatáltam, hogy van még remény arra, hogy egy finn [lány] meg tudja tanulni a nevemet :)

Kiitos, hogy még mindig ennyien olvastok és viszlát a legközelebbi írásnál!