Túlélő túra

Na igen, szóval 10 napig otthon voltam, majd Április 21-én, szombaton könnyes búcsút vettem a családtól és 7 körül már landoltam is Tamperében. András kijött elém a reptérre, ami nagyon jól esett, így mivel 5 eurot nyilván nem fizetünk a reptéri buszért, rögtön egy 10 km-es kis sétával kezdtem. Közben András elmondta, hogy mi történt a tamperei szappanopera legutolsó pár részében én pedig megállapítottam, hogy ugyan az otthoni 20 fok helyett 15-el kevesebb van, de a hó nagy része elolvadt. A városhatártól már buszoztunk, innen nincs plusz költség, meg a nap is lement András meg feltűnően ideges volt. Mikor hazaértem kiderült miért, ugyanis a WC-ből egy egész csapat ismerős robbant elő hirtelenjében, így rögtön egy kis welcome party kerekedett, nagyon jól esett és nagyon jó is volt, kb. éjfélig elvoltunk. Ugyan eléggé fáradt voltam, de fűtött a láz, hogy másnap reggel 6-kor indulunk Andrással egy kis igazi vonatozásra, Finnország bejárásra. Talán említettem, hogy rádumált a 6 napos Interrailre, ebből 2-őt elhasználtam Lappföldön, 2 Tallinnra marad, így maradt 2 nap, amit ki kellett használni, még ezen a hétvégén. Szóval 7-kor már vonaton ültünk és robogtunk Helsinki felé jó hangulatban. Az idő megint csak gyönyörű volt, mint szinte mindig, amikor utat szervezünk, nem tudom, de ez valami földöntúli jel.

Ez még Hämeennlinna a vonatból, immáron jég nélkül.

Helsinki kötelező.

A gyerekosztályt gyorsan megtaláltuk :)

 Helsinkiben volt egy 1,5 óránk, így megnéztük a katedrálist és a kikötőt valamint a városháza wc-jét. Az utóbbit a praktikus okokon kívül azért is érdemes, mert épp van egy kortárs kiállítás-sorozat Helsinkiben a közwc-kben, berendezik őket és mindenféle hülyeséget tesznek bele. Ez itt mindenféle hangeffektekkel, meg egy pisilő balerinának öltözött komával egy LCD tv-n, berendezett wcfülkékkel testesült meg, elég kortárs volt, szó, mi szó.

Helsinki után vonatoztunk tovább Kotkába, ami eg tengerparti város nem messze az orosz határtól, nem sok mindent vártunk tőle, de ahogy sétáltunk egyre jobban megtetszett a hely. A félsziget csücskén egy óriási park van, teli volt sarki ludakkal, akik nem sokára a tatai Öreg-tónál fognak hangoskodni. Itt kerestünk egy tengerparti lapos követ és ezen végre megmostam a kezem a Balti-tengerben is, majd megebédeltünk, sőt még kicsit el is szundítottam a napon. Nagyon jó volt ez a hely, a parkban volt egy xilofon, amivel a kisgyerekek játszottak, baromi jó hangja volt, a hullámok is nyugtatóan csobogtak, a nap sütött, enni volt mit, a társaság is tökéletes volt. De nemsokára indultunk is tovább, így 4 óra körül már kb. 10 km-re a tengerparttól szálltunk le a vonatról és nekivágtunk a 12 km-re tervezett gyalogtúránknak. Ugyanis az éjszakát egy nemzeti park Open Wilderness Hut-jában terveztük tölteni, ami olyan menedékház, ami teljesen nyitott, bárki aludhat benne pár éjszakát.

Kotka tengerpart.

Ludak, Nils Horgerson nélkül.

Balti-tenger

Újabb történelmi pillanat.

Nagy lendülettel vágtunk neki a kilométereknek, az út eleje finn tanyavidéken vezetett, ami nagyon szép volt, van benne pénz rendesen, jól menő kis gazdaságok sorakoztak egymás mellett gyönyörű lovakkal. Nemsokára kiértünk az erdőbe, a nap még mindig sütött, minden szép és jó volt, a ház már csak 4 km-re volt, amikor elértük a nemzeti park határát. Az út a házig amúgy sífutó út és ennek van egy nagy hátránya, még pedig az, hogy ha nincs hó, akkor elég nehéz egy lápon átsétálni. Kb. 100 méter után beláttuk, hogy ezt a 4 km-t itt nem fogjuk megtenni. Szerencsére András rendesen felkészült, így volt rendes nyomtatott térképünk a környékről. Kinéztünk egy B-tervet, a házig majdnem végig megy egy szekérút a másik irányból, csupán egy erdőn kell átvágni hozzá. Nosza hát, belevágtunk és már egyre közelebb jutottunk, amikor egy újabb felázott, majdnem lápos rész állta utunkat. Szerencsére ki tudtuk kerülni az erdőn keresztül és törtettünk tovább a hőn áhított házikóhoz. Akadt még némi felázott út az utolsó kilométeren, de már semmi sem tudott megállítani bennünket, így f10 körül el is értük a házikót. Még szerencse, hogy világos volt, mert később megállapítottuk, hogy sötétben tuti nem találjuk meg...

Van egy házam, egy autóm és egy bazi sziklám.

Paci.

Talán erre még van esélyünk.

Lápos naplemente.

Itt fordultunk vissza.

Csak meglett.

 

Teljes luxus fogadott minket, sparhelt, tűzifa, fejsze, asztal, térkép, gyufa, gyertya, nyárs és egy csomó kényelmi funkció. Neki is láttunk azonnal tüzet rakni, András hozott grillolajat, ami hamarosan kiderült, hogy szerintem kaja készítésre volt, nem tűz begyújtásra, ahogy Ő reklámozta :) Ez abban nyilvánult meg, hogy miután begyújtottuk a tüzet, sikerült rögtön kifüstölni magunkat :) A házikó orrán-száján dőlt a füst, csak éppen a kéményen nem akart, mert még nem volt huzatja. Kisebb szenvedések után újrakezdtük a dolgot az idióta olaj nélkül és nemsokára már vadul ropogott a tűz a kályhában. Amíg én a tüzet tápláltam, András elszaladt vízért valami sebesebb hólé csermelyhez, mert nem maradt elég a palackokban. Amikor visszahozta megszagoltuk, büdösnek nem volt büdös, lámpafénynél átlátszó volt, forraltuk 10 percet, majd úgy döntöttünk, hogy Maggi dörgicsei csibeleves alapnak teljesen jó lesz, sokat nem ronthat rajta az a kis homok meg pár fenyőtüske, ami esetleg benne van. Jól bevacsoráztunk, előkerült a Nagymama mézes sütije na meg egy üveg bor és egy kis pálinka, így éjfél körül úgy dőltünk le, mint a kőbalta. Volt azért pár tapasztalatszerző művelet még, mint pl. a fejlámpával tűzifa aprítás :). 

A látszat csal, urai vagyunk a helyzetnek :)

Ki kellett menteni.

Kis esti szabadfoglalkozás

Hmm a dörgicsei.

Ez volt hajnali 4-kor is.

Hajnali 4 körül ébredtem, hogy András beletapos az arcomba, ugyanis kialudt a tűz, így félálomban újra raktuk a kandallót, amit nagyon helyesen tettünk, mert a talajszinten már kezdett hűvöske lenni. A tervezett ébresztő már 6-kor szólt is, elvileg 4 óránk volt, hogy elérjük a 10.30-as vonatot, de gyorsan megbeszéltük, hogy inkább alszunk tovább és majd megoldjuk a dolgot később. Jól tettük, mert így maradt időnk körbenézni a ház körül, reggel még egész jó idő volt. 10-15 méteres ősmasszívum lépcsőkön mászkáltunk, többezer éves lápot bámultunk, az elhúzó darvakban gyönyörködtünk, egyszóval nagyon Vissza a vadonba volt. A tizeniksz kilométer visszafelé a vasútállomásra is sokkal frissebben ment, majd nemsokára a vonaton ültünk (14.30), irányban Kouvola felé, ahol el kellett döntenönk, hogyan tovább. A karéliai terveinknek lőttek a késői keléssel, semmilyen csatlakozást nem értünk így el, így csak Lahtiban álltunk meg visszafelé, mert ez a tamperei vonalon fekszik. Amúgy Lahti arról híres, hogy itt szoktak lenni a síugró versenyek, van 3 nagy sánca és egy komplett stadion körülötte, amúgy meg megállapítottuk, hogy messze a legrondább finn város, amit eddig láttunk. Végülis két órát töltöttünk benne sétálással, amit a laposüveges kontyalávalónak hála meglehetősen élveztünk :) Estére már csak egy könnyed hazautazás következett 730 km vonatozás után.

Ebben az az érdekes, hogy ezzel etettük Lappföldön a rénszarvasokat, itt szedik nekik, mert nagyon szeretik, északon meg a hó alatt van.

Nagyon nagy kő.

És a nagyon nagy kő tetejéről.

A legjobb pillanatok egyike Lahtiban. Én bárhol képes vagyok találni egy forgószéket, ez az elmúlt fél évben derült ki.

Vissza a való világba, csütörtökön vizsga, előtte meg mindenféle pótlabor meg leadandó, nagyon el vagyok maradva, de a blogot is muszáj volt már végre megírnom, mert pénteken lelépek 4 napra Tallinnba :)

Szóval tessék csak figyelgetni, ugyan a jövőhét se lesz piskóta, de nemsokára élőben jelentkezünk Tallinnból! Vagy nem, csak felvételről :) Mindensetre az út már el van rendezve, Couchok foglalva, hajójegyek rendben.

RÉNSZARVASVADÁSZAT

Ugyan a poént már lelőttem az előző bejegyzésben, de azért tartozik hozzá kis mese is.  Még valamikor a távoli ködös múltban volt egyszer egy lappföldi túránk. Azóta rengeteg minden történt, így sajnos nem a hazaérkezés friss lendületével írom a bejegyzést, ami talán kissé megfakítja azt. Kissé megpróbálom tagolni az eseményeket, elvégre itt mégiscsak több napról van szó.

Április 4-e vala tehát indulásunk napja, mikoron is egy hűvös szerda délután felkerekedett Chiara, Ana, András, Attila és jómagam, hogy utunkat észak felé vegyük. Az 21:52-es vonattal indultunk Tamperéből és kb. 900 km vonatút várt ránk 9ésfél órában. Csóró turista módon természetesen hálókocsi nélkül. A hálókocsi mentesség amúgy itt nem jelentett oly nagy kényelmetlenséget, igazából az ülőhelyünk egy franciaországi 20 órás síbuszozással összehasonlítva fejedelmi volt. A lábtér mint egy kisebb istálló, a szék kényelmes, dönthető, állítható párnácskával. Így elég hamar álomra szenderültünk volna, ha amúgy az egész vonaton uralkodó csönd nem pont a mi kocsink, mifelénk eső végében törik meg, ahol talán egész Finnország egyetlen hiperaktív, nagydumás csajszija pattogott egész éjjel. Én még egész szerencsés voltam, de Ana mellettem el kellett, hogy viseljen pár keményebb ülésrázkódást. Azért egy pár órácskát kisebb-nagyobb megszakításokkal csak sikerült összehozni és reggel 8-kor már Rovaniemi-ben álldogáltunk vakító napsütésben, mindössze 8 km-re a Sarkkörtől. Az autót délután 4-re foglaltuk Andrással, így volt egy egész napunk itt, „Észak kapujában”. Az első fél órában a vasútállomásnál bolyongtunk, mert ugyan sejtettük, hogy az autó átvétel csak annyi lesz, hogy megjön valaki és odaadja a kulcsot, azért megnéztük, hogy hátha van egy iroda is, mert nem volt világos a dolog. Miután megállapítottuk, hogy nincs, becéloztuk a Mikulás házát, ami pontosan a (régi, tahát annyira azért nem pontosan) Sarkkörön fekszik. Mindössze 8km gyaloglás volt, ami alatt azért eléggé lefáradtunk, de a nap gyönyörű volt. Közben átsétáltunk Rovaniemin, ami egy meglehetősen csúnya város, de a főterén van egy webkamera, András felhívta Gábort Tamperében, aki le is mentett nekünk egy csoportfotót.

Mikulásház. Megérkeztünk, iszonyatos giccsparádé. Rögtön két szuvenír bolttal és étteremmel indít a látvány, mivel a komplexum az északra menő egyetlen európai főút mellett fekszik, ezért leginkább egy autópálya pihenőhöz hasonlít, pár motellal. Mindent elárul szerintem, hogy az út másik oldalán egy benzinkút áll a nagyon egyedi Arctic Circle Café felirattal. Minden van, ami egy gyereknek kell, így azért mégiscsak el tudott varázsolni minket az elején, van pár oszlop kifeszített huzalokkal, ahol elvileg a sarkkör fut, akad pár bazi hóember, faházak és mindezekhez a háttérbe a jingle bells lehető legundorítóbban fülbemászós átirata. Van még hivatalos Mikulás Posta Hivatal, ahol megrendelhetjük a gyerekeinknek a karácsonyi üdvözlőlapot az eredeti Mikulástól vagy akár küldhetünk most is képeslapot, hisz a Santa nyáron sem rest. Valamiből neki is élnie kell…  A legnagyobb kecóra ki van írva, hogy itten lakik a Joulopukki, így szaladtunk, hogy had találkozzunk vele. Szerencsénkre csak fél órát kellett várnunk, addig pihegtünk egy padon és néztünk két finn kisgyereket, akik már szemmel láthatóan alig várták, hogy megjöjjön a Mikulás, aki valószínűleg fél 2-ig ebédelt. Különben mitől lenne olyan dús fehér szakálla. Majd kitárult az ajtó, megnyílt a csoda háza, kis sötét ösvényen mehettünk be az amúgy elég jól megcsinált házikóba, mindenféle dísz volt, meg dolby surround hang, ami szem szájnak ingere, nagy lengő inga a lépcső mellett, ami a Föld forgását állítja, ilyesmi. Az emeleten sorba kellett állnunk, már nyakunkban dobogott a szívünk, amikor végre behívtak minket és ott ült Ő a Mikulás. Megkérdezte honnan jöttünk, majd szép magyarsággal kiejtette az összes szót s jókívánságot, amit tudott, mégpedig „Köszi, köszi, Hungaroring”. Talán volt még valami, de hasonló színvonalon. Gyors fotózkodás a Mikulással, majd mielőtt keresni kezditek a képet azt is elmondom, hogy csupán 30 euróba került volna egy normál kép (5ünknek) vagy 50 euróba pendriveon de erre még a látogatás videója is rákerült volna! Volna, mert ugyan Ana miatt meglágyult a szívünk, hogy Mexikóba talán mégiscsak kéne egy kép a Mikulásról, de végül hála a mutánsnakhittoposszumtetemnek, nem vettünk semmit. ANagy Találkozás után egy sokkal fontosabb találkozás következett, ugyanis először láttunk rénszarvasokat. Szerencsétlenek ezek igencsak ipari alkalmazásúak voltak, a kötelező 15 euros rénszarvasszánozás tiszta eszközei, mobilozó díszszámikkal körülvéve, így igazán szívbemarkoló volt a látványuk. Ekkor már kezdett felfordulni a gyomrunk a helytől és épp indult egy busz is a városba, így visszasiettünk és felvettük az autót a vasútállomáson.

Az autót, ami a sofőrök, azaz András&András szívét rögtön megdobogtatta. Ugyanis A legolcsóbb kategóriát foglaltuk, erre kaptunk egy vacsi új 116-os BMW-ét, harapós cápaorral, februári üzembehelyezéssel, 3000 km-el, satnavval és cdlejátszóval, kulcsmentes indítással de sajnos automata váltóval. Viszont a neten foglalt ár 80%-ért, ugyanis a fiatal vezető felárat a suhanc, aki kihozta az autót, elfelejtette hozzáadni, mi pedig nem nagyon tiltakoztunk. Mindjárt a pakolásnál kiderült, hogy szerencse, hogy mi nekünk van jogsink, mert két személynek nagyon vagány az ótó, de 5-en alig fértünk bele, hogy a csomagok paszírozásáról ne is beszéljünk. Rögtön az átvétel után akadt pár problémánk, mert egyikünk sem vezetett még automata autót, ami az első kilométereken bizony tartogatott meglepetéseket. A lényeg, hogy a Rovaniemi – Inari 350 km-t felvátltve levezettük Andrással, így valamikor 10 óra magasságában megérkeztünk Inariba, a kempingbe. Inari arról híres, hogy András kiskorában sok keresztrejtvényt töltött ki és mindig volt egy olyan kérdés, hogy mi Észak-Európa legnagyobb tava és Inari-tó volt a válasz. Azért van itt más is, pl. A Számi Parlament. A Számi egy népcsoport, akik nem szeretik ha Lappoknak hívják őket, közelebb állnak a magyarokhoz, mint a finnek, nem tudnak finnül (elvileg) és saját országuk van, mely átível Svédországon és Norvégián. Szóval megérkeztünk a kempingbe, ahol a lányok egy kétszemélyes, mi pedig egy 3 személyes kis faházba laktunk, amiben volt hűtő, főzőlap, fűtés és ágy, az alapterületük pedig pontosan akkora volt, mint a Bömösé. A mosdó és a konyha külön épületben volt, így Chiara mindjárt meg is mutathatta a híres olasz makarónit (ami annyiban különbözik attól, amit Anyu készít, hogy nem tesznek olajat a tésztához, hanem kavargatják (ebből is látszik, hogy az olaszok baromira ráérnek és baromira nem praktikusak)), majd mindenki megtapasztalhatta, hogy milyen érzés -15-ben átszaladni a zuhanyzóba. Igen, visszatértünk ezzel az 1200 km távolsággal az igazi télbe. És nagyon jó érzés volt.

And the journey begins...

Wild Wild North

Pad.

Álom teljesül épp.

Itt már nagyon izgultunk.

Santa is here!

Hát ezt nem lehetett kihagyni.

Tax free fotó Santával. Csak hogy Mexikó is tudja, mi a helyzet.

Az alvás gyorsan és könnyedén ment, így pénteken 10 körül keltünk, frissen fiatalosan, megint csak vakító napsütésre. Rénszarvasfarm volt betervezve laza programnak, így mentünk a helyi információs ponthoz, a számi múzeumhoz. Ezt végül nem néztük meg, csak a skanzent körülötte, de ez akár a Hortobágyon is lehetett volna a gémes-kútjával. Kezdődött a telefonálgatás, mivel ezek a farmok gyakorlatilag családi vállalkozások, a bátrabb finnek beengedik a turistákat a kertjükbe kis alamizsnáért cserébe. Lássuk csak mennyi ez a kis, az első hely 250 euro-t mondott, ami fejenként csupán 50 lett volna, de a 3. telefon után sikerült egy helyet ennek a negyedéért találni. Kissé húztuk a szájunkat, de muszáj volt rénszarvas látni itt, különben micsoda bukó az út. Ez a farm egy kedves 60 körüli félszámi nőé volt, aki érdekes dolgokat mesélt a 1,5 órában amíg ott voltunk és ez így nem is tűnt annyira iparinak. Megtudtuk, hogy itt június elején olvad el a jég a tavakról, 30 éve még javában rénszarvasszánnal jártak, ilyesmi. Pl. azt mesélte, hogy fiatal korában még minden évben tanított be rénszarvast szánhúzásra. Ami érdekes, mert a kormányzás nem mindennapi. Ha balra akarnak menni, akkor a rénszarvas bal oldalán elvezetett pányvát húzzák. Ha meg akarnak állni, akkor erősebben. Ha pedig jobbra akarnak menni, akkor bal oldalon integetnek, mert a rénszarvasoknak van egy olyan reflexe, hogyha meglátnak valamit a szemük sarkából, ami gyorsan mozog, akkor a másik irányba futnak… nem, nem tudom miért nincs jobb oldalon is egy pányva. Talán mert Finnországban vagyok. Ezek már boldog rénszarvasok voltak, annyi volt a különbség a budapesti állatsimogatótól, hogy itt aztmegazt nemsokára le fogják vágni, finom kolbász és puha cipő készül belőlük.

Jurassic Park

Majdhogynem dorombolt.

:)

Nagyon megmakacsolta magát, itt épp befogom és rángatom.

Egy pár fenék.

Miután láttuk a kötelező rénszarvasokat, elhagytuk a farmot és rögtön az első kilométer autózás után egy komplett csorda vonult át az úton. Murphy. Ha nem fizetünk, tuti nem látjuk őket. Mondjuk ezek tarották a stabil 50 méteres távolságot. A visszafelé úton még megálltunk egy milymeglepő tóparton a kocsival és csináltunk egy kis 6-7 km-es túrát, mert az idő továbbra is fantasztikus volt.

Este a tóról néztük a naplementét, majd feljött a Hold is, ami itt Északon még nagyobbnak látszik a légköri nagyítás miatt, arról nem is beszélve, hogy mennyire sárga volt. Na és hogy tökéletes legyen a lappföldi nap, még egy egész jó kis Aurorában volt részünk hajnali 2-ig. Nagy öröm volt ez, mert megígértük a lányoknak és Atinak, akik még sosem láttak, hogy itt tuti fogunk.

Wrrr, azért csak kell róla egy kép, na.

Colgate reklám

Erről van videó is :)

Igazi vadrénszarvas nyom, láttuk is őket.

Nagy kő az erdő közepén.

Szombat reggel 7 körül keltünk, tomboló hóviharra, 70 km/h szél, vízszintes hóesés, a kocsiban felejtett víz tökig befagyva. Tökéletes időjárás a Jeges-tengerhez tervezett 700 km-es autóutunkhoz! Reggeli közben még elég ideges voltam, atyai figyelmeztető tanácsok és vad ifjúságomból megmaradt lázongó gondolatok harcoltak egymással, majd Andrással bepakoltuk a szemeteslapátokat és seprűket, az összes melegruhánkat és kajánkat az autóba és megcéliztuk a benzinkutat, ahol csurig tankoltuk az autót. Ennyi óvintézkedés után ráálltunk a Norvégia felé haladó harmadrendű útra, ami az Inari-tó nyugati partján tart észak felé és lenyomtuk a gázpedált. Persze nem közösen. András vezetett és nagyon élvezte, 80-al csapattuk a fél méter hóban, a szél egyre erősebb volt, a hó egyre jobban szakadt a a menetstabilizátor meg izzadt a Bömösben rendesen, nem győzött villogni a műszerfalon a mindmeghalunk visszajelző.  Az út egy idő után azért tényleg izgalmassá vált, kb. két nyom volt előttünk, kétszer sikerült is lekoccolni a hófalat az út mentén, amikor már sok volt a menetstabilizátornak a feladat, de még jó, hogy nincs szalagkorlát, csak szép puha szűzhó. András kapaszkodott a kormányba, én kapaszkodtam valamibe, a lányok sikítottak hátul, a hó meg beterítette a szélvédőt, miközben a hófal egyenesbe tette az autót. Szerencsére csak kicsit lassultunk, így az átlagsebesség nem romlott, nemsokára a norvég határon álltunk, ahol András elvesztette a tankolási szűzességét. Mihelyst átléptünk Norvégiába a nap kisütött, az emberek mosolyogtak, az út száraz lett, így nemsokára megérkeztünk Kirkenesbe, ami egy utolsó halászváros, reptérrel meg hotellel, de igazából semmi érdekes nincs benne és szépnek sem szép, így egy raklapon elfogyasztott ebéd után felkerekedtünk és még északabbra autóztunk, egészen Lille Ropelv nevű falucska tengeröbléig, ami már szép volt. Lesétáltunk a tengerpartra és kagylót, csigát gyűjtöttünk, Andrással meg elfogyasztottuk a jól megérdemelt Balaton és Sport szeletet, amiket kedves Kamillám küldött nemrég nekem. Délutánba hajlott már a nap, így visszafordultunk, meglátogattunk még hazafelé egy bányát, egy külszíni fejtést, amibe biztos, hogy nagyonszigorúan tilos volt belépni, de nem volt senki a portásfülkében így egy gyors fotósorozat erejéig belógtunk. Hazafelé jött jól végül a bepakolt szemeteslapát had, mert ugyan az út száraz volt, de egy parkolóba félreálláskor András benézte kicsit a félrehúzódást, így a hátsókerekes atomerőművünkön egy 20 cm combosabb hó kifogott. Sebaj, egy kis lapátolás után már róttuk újr a kilométereket, vissza Finnországba. A határátlépés után tiszta otthonédesotthon érzés fogott el minket és még pár rénszarvast is meghajtottunk a főúton. Az utolsó 50 km azért már elég húzós volt, kifolyt a szemem úgy koncentráltam, nehogy elénk ugorjon egy dög meg még értelmes időben is érjünk haza, de végül megcsináltuk, baromi jó volt, gyerekkori álmom teljesült a Jeges-tengerrel és ezzel az Isten háta mögötti környékkel.

Szép időnk van.

A csapat első találkozása a tengerrel.

Fjord.

Lille Ropelv-nél

Történelmi pillanat.

Vasárnap ennek örömére megint 10 körül sikerült magunkhoz térni, s nemsokára újból a kormánykereket szorongattam a Lemmenjoki Nemzeti Park irányába.  Beérve a NP-ba sikerült megint meghajtani egy csordát, ennek a videóját lehetett látni az előzetesben. Sétáltunk egy elég jót itt a parkban, de hótaposó nélkül elég essélytelenek voltunk, a kitaposott nyomok pedig nem arra mentek, amerre mi akartunk, így csak egy kisebb kör lett. Mindenesetre beleszaladtunk egy másik rénszarvasfarmba, ahol valóságosabban is láthattuk az eseményeket, egész pontosan egy pár levágott fejet a sarokban és pár kiszegelt frissen nyúzott szőrt kiszegelve a pajtára. Andrással nagyon szemeztünk egy fejjel és az agancsokkal de nem volt pofánk elhozni. Pedig biztos le tudtuk volna műteni az agancsot… valahogy… vagy legalább valakinek az ágyába betehettük volna. Visszafelé az autóhoz egy tavon sétáltunk át, ahol akkora hózápor fogott el minket, hogy csak na, baromi jó volt, 500 méterre vakítóan sütött a nap, a nálunk meg szakadt a hó. Ez a nap lényegében ennyi volt, de feljegyeztem még a naplómban, hogy megforgattam a Bömöst, de ez kb. minden parkolóból indulásnál előfordult, így nem köthető szorosan ide, mindesetre kis ingyen vidámparkot biztosított. Este grilleztünk még egyet a kemping fedett grillezőjében, bár mindenki agyhalott volt, így semmi komolyabbtársalgást nem sikerült összehozni. Már nem tudom mikor mentem fürödni ezután az éjjel, de az Aurora tombolt a felhők mögött, így szép zöld felhőket lehetett látni. Ami még érdekes volt, hogy éfjél körül még világos volt Nyugaton a z ég alja a lemenő naptól, 2 körül meg Keleten már pirkadt.

Szoba.

Kívülről.

Lemenjoki

Kacsintgat a valóság

Hózápor

Naplemente az Inari tóról

Jumping Picture! Csak a többiek nem értik :)

Hétfőn elérkezett a búcsúzás könnyes pillanata. Megsirattuk Lappföldet és a telet, na meg az autóversenypályát a tavon, amit végül nem mertünk kipróbálni és indultunk vissza Rovaniemibe. Saarisälkäban álltunk meg legközelebb, ahol Finnország legnagyobb szánkópályája van és egy síközpont is egyben. Ingyen voltak a szánkók, így mi is tudtunk szánkózni, elég jó volt, de persze addig szánkóztunk, míg maradt 3 óránk a maradék 285 km-re, így Andrással a lovak közé csaptunk és egy 106 km/h-s átlaggal visszatepertünk Rovaniemibe. Ami mókás volt, hogy 1. annyira vizesek voltunk, hogy én hiába nyomattam 3 órán keresztül az ülésfűtést, Rovaniemiben még mindig vizes volt a gatyám és a bakancsom 2. elfogyott a kajánk, így még jó, hogy reggel megfőztük a maradék 7 db krumplit, mert a lányok kaphattak fejenként egyet, amiért olyan ügyesen szánkóztak (Chiara azóta is ezt emlegeti…). Az autót 5 perccel a megadott időpont előtt sikerült leparkolnunk, majd mivel még volt 5 órának a vonat indulásig, sétálni indultunk… Ettünk a legészakibb McDonaldsban és mivel Húsvét hétfő volt és minden zárva volt, az útravalót is innen hoztuk jó globalizált fiatalok módjára. Megvártuk, amíg a vonat áthalad a folyó feletti hídon, hogy megörökíthessük, majd elsétáltunk a naplementébe, szó szerint. Ezen a 9 órás visszaúton majdnem végig aludtam, 7-kor már otthon is voltam és a szennyesemet mostam. András és Ati alvás nélkül mentek tovább Turkuba meg még vonatoztak kicsit. Én pedig egy újabb nagy útra készültem.

Irány szánkózni!

Lányoknak pink jár.

Hehee :)

Az autóban elől...

... és hátul.

Sarkkör az úton.

A végső statisztika.

Így nézhettünk ki kívülről.

Ezzel mentünk Tamperébe.

Elsétálás a naplementébe Rovaniemiben.

Ugyanis egy szerető család és egy fantasztikus barátnő, egy elég jó ösztöndíj elnyerése egy elég jó nevű céghez és egy olcsó ryanair jegy apropóján 10 napra hazautaztam az Anyaföldre. De ez már egy másik történet.