Kis esti peca

Ez is egy olyan tipikus horgásztörténet lesz, illetve majdnem. Ma ugyanis nem maradnánk éhen. Legalábbis annyira :)

Pár napja Andrással sétáltam a Suolijärvi körül, épp tűzrakóhelyet kerestünk, amikor pihenőképpen rákönyököltünk a sífutó út hídjára, ami a patak felett ível át. A szemem persze rögtön a vizet kezdte vizslatni, már láttam a halakat karikázni a tó felszínén, szerettem volna valami konkrétabbat is. Hosszadalmas sasolás után tényleg sikerült egy-egy felvillanó hasat kiszúrni és András is megerősített, hogy nem csak hallucinálok, így elkezdődött érlelődni a gondolat, a vendetta a sikertelen lékhorgászatért, mondhatni második forduló.

Az alkalom végül is ma este jött el. Délután elővettem a nagyon komoly felszerelést, összeállítottam egy kis cináklit, megvacsoráztam és célba vettem a tavat. Eredeti tervem szerint a sífutó hídhoz igyekeztem, de nem nagyon tetszett a gondolat, hogy egy ilyen vadregényes és nyugis tóparton pont egy kiépített hídon keljen üldögélni, ahol 10 percenként elmegy egy kutyasétáltató vagy futó, így először a strand mólójához mentem. Beáztattam egy kis kenyeret, néztem, ahogy süllyedt, vártam a móló alól kicsapó tavaszi vad éhségben szenvedő halakat, de csalódnom kellett, nem történt semmi. Tovább folytattam a sétát, sasoltam a vizet, semmi karikázást nem láttam most, sőt, a kristálytiszta vízben semmilyen mozgás nem volt. Elértem a Lahdesjärvi leeresztő patakocskájához, itt folyik át a Suolijärvibe a víz, majd egy félreesőbb helyet vettem észre, ami annyira nem is féreeső, csak úgy valahogy mégse mennek arra az ösvények és a szemet is terelik a fák. Lementem itt a patakpartra és azonnal kiszúrtam egy vonuló rajt, 10-15 centis dögökkel. Nyúltam a zsebembe, bedobtam pár kenyérgolyót, azonnal vadul elnyelték. Közben elkezdtem egy botnak való botot keresni és felszerelni a cuccot, így addig sikerült szenvedni, amíg ez alatt az 5 perc alatt a raj teljesen lelépett. Oda-vissza mászkáltam a patakparton, de nem láttam őket. Így bizakodva tovább indultam a Suolijärvi felé, az eredetileg tervezett helyre, a tóparton pedig többször megálltam kis kenyérgolyóval tesztelni a vizet, de sehol semmi nem volt. Teljesen elvesztettem a hitem, majd visszafordultam a patak kezdetéhez, ahol a rajt láttam.

 Van itt egy pont egyszemélyes szikla a vízben, pont olyan távolságban, hogy épp rá lehet ugrani, egyszóval pont idilli. Lecuccoltam, bedobtam egy adag kenyeret, szomorúan konstatáltam, hogy se kép, se hang, majd miután bevetettem a cuccot, kényelmes pozícióba helyezkedve elmélyedtem a gondolataimban. Eltelt nem kevés idő, nem történt persze semmi. Amíg egyszer csak azt vettem észre, hogy bizony az úszóm már valahol nagyon máshol és mélyen jár. Felpörögtem, berántottam, kapaszkodtam, húztam-vontam és a szikla mellett 5 centivel leakadt a dögje. Teljesen fellelkesültem, majd újra csaliztam, visszadobtam a cajgot és vártam. Persze lankadt a figyelem, eltelt elég sok idő, a lemerült kenyerek érintetlenek voltak, már kezdtem azt hinni, hogy talán igaz sem volt, amikor a lábam alatt a kő mellett elúszott két sügér. Tisztára, mintha a Balatonnál lettem volna, csont ugyanaz a kategória. Eddig nyugiban ültem, de most hirtelen vettem ki a cuccot, dobtam volna át a sügéreknek, fogtunk már kukoricával harcsát Apuval alapon, hátha vegetáriánusok lesznek, de valószínűleg elijesztettem őket, mert nem láttam már őket tovább.

Kezdett már frusztrálni a dolog, egy kapás, egy elhalasztott lehetőség. Szóval visszadobtam a cuccot megint. Megint vártam, megint semmi. Elkezdett sötétedni és a nagy horgászatban el is álmosodtam, így gondoltam egyet és elkezdtem szétszedni a botot. Már épp a tartóra tekertem fel a damilt, amikor a szemem sarkából megláttam, hogy megmozdul a kenyér a víz alatt. Először nem hittem neki, de aztán megint megrándult, határozott, haltépős mozdulattal. Se szó, se beszéd, azonnal tekertem visszafelé a damilt, már megláttam egy-egy sötétebb, hátnak vélt csíkot is a vízben. Dobáltam vadul a kenyérgolyókat, el ne menjenek, majd bedobtam a horgot és láss csodát, 3 perc múlva már tépte a zsinórt a kapitális darab. Húztam kifelé, de ez a dög is leakadt, mikor ki akartam emelni, hiába, elég ócska már ez a horog.

Na már tényleg idegesített a dolog, már kezdtem azon gondolkodni, hogy milyen tipikus horgászsztori lesz ebből, hogy sok halat fogtunk csak majdnem mégse mert nagy volt a légnyomás, meg hideg volt a víz, meg fodrozódott, meg amúgy sem esett, márpedig a halak tavasszal azt szeretik és egyébként is múlt héten volt telihold, pedig akkor lenne a tuti, ecetera. Szóval úgy döntöttem, hogy lejátsszuk ezt, itt és most, én és azok ott a vízben. Még kettőt sikerült megakasztani, majd elengedni, kezdett teljesen haletetésre hasonlítani a dolog, majd jött a Moby Dick. Vadul rárontott, lehúzta, a tapasztalatok miatt hagytam, hagy vigye, egye csak meg, eméssze csak meg, majd berántottam és igen. Meg volt. Legalább 10 centiméter. De gyönyörű, izmos példány, durva pikkelyekkel, igazi őserő. A háta teljesen sötét, a hasa teljesen világos, közte acélkék árnyalat, a szeme pedig narancssárga. De micsoda narancssárga! Acélosan tündöklött ez is. Kicsit visszatettem úszkálni, amíg előkotortam a kamerát, hisz há hö, éérted, nehogymááán ne legyen róla kép, majd megkértem, hogy szépen mosolyogjon és kattintottam párat. Egy pillanatig még eljátszottam a paprikás liszt és a forró olaj gondolatával, majd megszabadítottam a horog terhétől és lágyan visszatettem a vízbe. Egy szempillantás alatt elpucolt, nem az a gyenge darab volt, pedig elég sokat levegőzött. Néztem még kicsit a többit, ahogy szétszedik a maradék kenyeret, kaptak még egy kicsit, aztán összepakoltam a cuccot.

1-1

Hazafelé még kiültem a strandon a mólóra egy fél órára, élvezni a csöndet és az erdő hangjait. Éled már a természet, így sötétedéskor már egész sok repülő meg mászó bogarat látni, meztelencsigát, békát, na és persze rengeteg madarat, gyönyörű nótákkal. Halat fogni Finnországban, pipa.